Négy fiatal, egy város. Egy nyaralás, két szerelem. London, New York, L.A. Három álom város, de csak egy hoz Nekik boldogságot. London és New York utcái sötétek a Los Angeles-ben megismert emberek közül. Volt egy pillanat, maikor először találkoztak, és már akkor ott volt a varázs, a szerelem melengető, és szerető keze. Mintha csak egy anya adott volna akkor jó éjt puszit a két lánynak. Homlokuk égett, érezték a fiúk ajkait a puszi után is hosszú időn át. Csak négy, teljesen átlagos fiatal, akiknek megadatott a lehetőség, hogy L.A.-be utazzanak. Akiknek mindene a zene. S talán ez is hozza egyre csak közelebb őket egymáshoz. Míg nem a másik válik fontossá, s bizton állíthatják, ez a szerelem olyan, amit soha nem akarnak elfelejteni, és soha nem akarják, hogy vége legyen. Ma viszont. Hannah a fürdőszobában a haza utazás óta a fürdőkádban ülve minden este elejt néhány könnycseppet a szeretett fiú hiánya miatt. De nincs ezzel másképp a másik kontinensen élő Sophie sem. A két srác pedig? Azóta nem érdekli őket egyetlen lány sem. Ha tálcán kínálnák neki a világ legszebb nőit, talán az sem érdekelné őket. Fiatalok még ehhez? Meg lehet. De a szerelemben nem számít a kor. Nem igaz?
- Down town the young ones are going Down town the young ones are growing We're the kids in America woaah... - énekli a lány, s végéhez már bátyja is csatlakozik. Nem érdekli őket, mit gondolnak a repülőn ülők, hisz' akik mellettük ülnek csak mosolyognak, és elismerően bólogatnak. Két fiatal, akik életükben először lépnek amerikai földre. Van minek örülni, mindkettőjük szerint. A dal végeztével, nevetve dőlnek hátra az ülésben, és mosolyogva fogadnak szót a kapitánynak. Öveik becsatolása után már érzik, ez az, amire régóta titkon vágynak. Los Angeles. Az angyalok városa. Mi ez, ha nem tündérmese? 2 és fél hónap, szülők, gondok nélkül, a világ egyik legjobb városában. Egy percig sem fognak unatkozni. Imádják ugyan Londont, de L.A, az L.A. Nem igazán lehet össze hasonlítani a Brit királyság fővárosával...A magasból eléjük táruló látvány hihetetlen. Na, igen. Los Angeles madártávlatból. Az óceán, a pálmafák, sőt, a testvérpárnak akkor még a repülőtér is gyönyörűnek tűnt. A szabadságukat jelentő város. Miért is ne lenne gyönyörű?
- Mondd, hogy te tudod, hogy hol is fogunk lakni... - nézett mosolyogva bátyjára Hannah, de hangjában meg bújt a félelem. Pedig biztos volt benne, hogy bízhat testvérében. Mégis. Hatalmas ez a város, Niall memóriája pedig nem mindig az igazi...
- Nyugi, húgi, minden oké. - nevet fel a szőke hajú fiú, s egy taxi leintése után már úton is vannak a nagynénjük házához, amely kerek 2 éve teljesen üresen áll a part mellett, Malibun. Fogalmuk sincs róla miért, de a nénikéjük elköltözött, viszont a házát semmi pénzért nem adta volna el. S, lám, milyen jól jön ez most nekik. Nem kell 2 és fél hónapon át egy szállodában lakniuk, hisz' itt van nekik a ház, azon a helyen, amit mindenki irigyel...
- Hahó! - kukucskál be Niall az ajtón, mintha csak azt várná, vissza szól valaki, hogy 'Itt vagyok!' bár akkor biztosan szívrohamot kapnának a húgával.
- Niall, hagyd már abba, menjünk be! Nincs itt senki 2 éve, emlékszel? - szólt rá kishúga kicsit erősen, mire a fiú sóhajtva elállt az útból, s mikor ő is belépett a házba, körbe nézve húgának már a nyomát sem látta. Viszont a ház... Csodálatos volt. Nem látszott, hogy nem lakja senki, otthonos, és tiszta volt. A nagynénijük úgy látszik, mindenről gondoskodott, hisz' ha 2 éve felé sem nézett volna a háznak, minden bizonnyal minden poros lenne, s a bútorok is állott szagúak lennének. Ezzel szemben minden tiszta, és csak a sós óceán illatát lehet érezni, amely bejön a nyitott erkélyajtón keresztül. Csomagjait az ajtó előtt hagyva járta végig az egész házat. Az emeleten van két háló, de ugyan így a földszinten is található egy hálószoba, valamint két fürdőszoba. A konyha tökéletesen fel van szerelve, és a hűtő is tele van. Igen, most már biztos, hogy a ház fel lett készítve az érkezésükre. Az erkélyről levezet a partra egy réginek tűnő falépcső. A fiú ott hagyja, ha rossz, akkor az majd minden bizonnyal egyszer ki fog derülni. Bár ahogy a ház többi része kinéz, nagyon kétli, hogy az a lépcső rossz lenne.
Hannah már az első pillanatban elfoglalta az emeleten lévő, erkéllyel is rendelkező hálót, aminek külön fürdője is van. A szoba pont neki valóan volt berendezve. Nem volt túl öreges, de túl kislányos sem. Éppen a kettő között volt. Ha jól emlékszik, ez volt az édesanyja ideiglenes szobája, amikor Rebecca néninél töltötte a nyarakat annyi idősen, mint amennyi ő most. Nincs sok emléke a mamájáról. Mindössze 5 éves volt, amikor meghalt, de ahogyan apja, nagyanyja, s legtöbbet a nagynénje mesélt róla, Hannah úgy érzi, ismeri az anyját, úgy, mintha még mindig vele lenne.
-------------------------
- Niall, elmegyek sétálni! - kiáltott le a lány a földszinten tévét néző bátyjának, majd saját erkélyén át, lejutott a partra. Már esteledett. A nap a kék eget narancsra, és pirosra festette. A puha érdes homok forró volt a lány talpa alatt, ő mégis inkább mezítláb sétált. Lábához néha hozzá ért a hideg víz, de ő ezen is csak mosolygott. Örök körforgás. A nap lenyugodott, s helyére lépett a hold, az ezernyi apró és hatalmas csillagjával együtt. Ezüstös fényük megvilágította az óceánt, a víz tükrén megjelent a hold pontos mása... Gyönyörű volt. Csodálatos, és gyönyörű. A hold fénye megvilágított odakint mindent, az apróbb hullámok miatt a hold tükörképe sem olyan volt, mint otthon, egy tavon. Úgy tűnt, mintha mozogna, pedig ez teljességgel lehetetlen. Hannah elemelte tekintetét a vízről, és a távolba meredt. A távolba, ahol megjelent egy először még csak alak, majd ahogy egyre közelebb ért, tisztán kivehető volt a smaragd szemű, göndör hajú fiú. Hannah még sohasem látta. Igaz, még csak nem rég jött, de nem gondolta volna, hogy már az első nap lát valakit az esti érkezés miatt.
- Esti séta? – hallotta meg a fiú hangját, ami egybeolvadt a tenger robajával. Mosolyogva tekintett szemeibe, amik közelről még gyönyörűbbek voltak. A hold fényénél smaragdszínű szemei csillogtak, mosolya kábító volt.
- Igen, valami
olyasmi… – zavartan nézett el a fiú válla felett. Nem igazán tudta, mit is
kezdjen a helyzettel, s benne saját magával. Eddig soha nem jött zavarba egy
fiútól sem, bár igaz, azok, akiket eddig ő ismert, nem ilyenek voltak. Mások
voltak. Ennek a srácnak a kisugárzása megfogta a lányt, magába olvasztotta. Úgy
érezte, ismeri a fiút. Pedig ez lehetetlen. Valóban az. Sokkal inkább az érzést
ismeri, amely most átjárja a fiú egész testét, és vonzza őt.
- Amúgy Harry
vagyok. – bólintott még mindig mosolyogva a göndör hajú fiú, mire a lány ismét
rá nézett. Széles mosolyra húzta ajkait, zavartságának már nyoma sem volt. Nem
tudta mit tesz, azt tette, amit a… nem, nem amit a szíve diktált. Nem tudja, mi
miatt tette, de bele ment, és végül ő is elárulta a nevét.
- Akkor, Hannah, mit
szólnál hozzá, ha csatlakoznék, és haza kísérnélek? – ajánlotta fel a srác, s
bár Hannah tisztában volt vele, bátyja nagyon nem fog örülni, ha egy idegen
fiúval látja, bólintott egy aprót. Meg akarta ismerni kicsit jobban a fiút, ez
pedig tökéletes alaklom volt…
▲*▲
Halihó!
Nos, először is, szeretném megköszönni a kommentet Tamii.-nak, szerettem volna válaszolni rá, de egyszerűen nem tudtam elküldeni. Tehát, itt köszönöm meg, és várom a kommented, ide is. :) Valamint, 4 olvasóval indul a blog, aminek hihetetlenül örülök, és remélem, nem fogok csalódást okozni Nektek! :) A kommenteket, pipákat, most is nagyon várom, és igyekszem a következő résszel. És ne tessék megijedni, nem lesz most azonnal mindenki szerelmes mindenkibe. Csak megnyugtatásképpen mondom, hisz' nem szeretnék e miatt a tévhit miatt senkit sem elveszteni.
Ölel mindenkit,
Emily
